Kisvasutam története

Kezdődött a történet 1992 nyarán. Egy nap nevelőapám cinkos mosollyal jelentette be: vele kell, menjek új munkahelyére, mert valami érdekes vár rám. Legyen. Az új munkahely egy háború után épült nagy istálló volt Gyula Kisökörjárás nevű részében. A rendszerváltás után a marhatenyésztést csirkenevelés váltotta fel. Őket vigyázta – nevelte fater. Az érdekesség kívül volt az istálló falánál, lomokkal takarva: egy kisvasúti kocsi! Vaslemez platóval, egy vas homlokfallal és két vas oldallal, mindez jól – rosszul összehegesztve. Naná, hogy kell nekem! Vihető!

Azt még megnéztem, pálya van –e valahol, de nem találtam. A kocsi 500 mm nyomtávolságú, külső csapágyas kivitelű. Pár nap múlva érte mentünk lovas kocsival, de ketten nem bírtuk felrakni a platóra: mi legyen? Nos, vontatókötélre vettük, fater a bakon, a lovas kocsi után éktelen zörgéssel a kocsi, melyet kanyarokban én igazgattam. Féltem kicsit a nyomkarima miatt, a futófelület is vékonyra kopott, de épségben hazaértünk.

Másnap készítettem egy cca. 4 m repülővágányt. Kicsit recsegett, ugyanis fenyőfából készítettem… De aztán elkezdtem a síneket is gyűjteni. Nem nehéz egy oly városban, ahol tucatnyi kisvasút volt az ötven méterestől az ötven kilométeresig… A pályaépítés elmaradt, majd 1993 februárjától egy éves katonaidőmet töltöttem.

1994 nyarán aztán eljött a kisvasút építésének ideje. A módszerem egyszerű volt: két sínszál keresztben laposvassal összehegesztve, a laposvas két lyukkal. Ezekbe százas szeg, mely akác kerítésoszlopokat rögzített. Ágyazat salak. Lett is jó 6 – 7 m pályám. És lett az ócskavasból kimentve egy újabb jármű: belső csapágyas, külön – külön forgó küllős kerekekkel, felépítmény nélkül. Végül jött a törés. A hullámvölgy. Úgy éreztem, nem tudom álmaimat megvalósítani. Akkori fizetésem az élethez volt csak elég, egy doboz festékre már nem futotta. A tanyán nem volt áram, hegeszteni a szomszéd tanyára jártam át, jó 600 méterre. Volt, hogy este gyertya mellett fűrészeltem a síneket: a fűrészlapból kihulló fémforgács a gyertyalángra hullva csillagszóróként szikrázott.

Kigondoltam, ha átadom őket egy ügyesebb, anyagilag erősebb embernek, jobb sorsuk lesz. Igen, őket: a kisvasúti járműveket mind a mai napig személyként – élőlényként kezelem. Viselkedésük – sorsuk van. Élnek, nincs jobb szó, élnek. Én nem tudtam a rámbízottakat éltetni – gyógyítgatni.

A „Hobbim a Vasút” c. újság 1994/4 számában jelent meg hirdetésem. 1995 tavaszán jött a vevő teherautója, hogy elvigye kisvasutam. Elvitte…

1998–ban Isten segedelmével sikerült vásárolnom egy 507 m² birodalmat, egy gyümölcsöst, melyhez végre a 220 V áldásos volta is dukált. És elkezdett hiányozni a több, mint három éve eladott (jelképes áron) kisvasút. Késő bánat…

2000. májusában megyek ki a kertbe, mikor látok a dűlőút mellett lévő gyár udvarán egy földkupacból kikandikálni valami síndarabot. A gyárban 1973 – 1995 között működött 600 mm nyomtávolságú kisvasút, fatelepi rönkvasút. Szóval bicikliről le és oda a földkupachoz: kezemben egy 108 cm hosszúságú sín ezzel a felirattal: ÓZD 951. 12. MA. Hazavittem a kertbe, kicsit „elbeszélgettünk” és megszületett a megoldás a hogyan továbbra: új kisvasút kell!!!

Elkezdődött a gyűjtés. Nem volt még a nyomtávolságra sem receptem: úgy gondoltam, majd az első jármű, vagy kerék eldönti. Eldöntötte. Egy kerékpár nem kelt 1995–ben útra: nem bírtuk ketten Valentinnel, mert ő volt a vevő, szóval nem bírtuk feltenni a teherautóra. Jöttek a sínek: sörért, pénzért, ásásért, jó szívvel ingyen és 80% az ócska vasból kimentve. Előkerült a hazai egyetlen kisvasúti vassín és egy acélsín 1886–ból. Rengeteg gürcölés a vele járó rengeteg boldog pillanattal.

De honnan legyen igazi jármű? Dévaványán volt egy lányismerősöm és téglagyár. Adott a dolog, irány Dévaványa. A lány… Szóval irtó nagy szerencsém volt, mert a téglagyár igazgatója, Szilágyi Sándor úr gyulai származású (még utazott a GV-on!) jóindulattal fogadott és 2001. tavaszán megköttetett az alku: kapok egy csillét és egy pőrekocsit ingyen, cserébe megosztom a Gyulai GV.-ról gyűjtött adataimat. Hurrá!!! Így a nyomtávolság kisebb, 500 mm lesz.

Csendes gyűjtögető, tervezgető életmód 2002 szeptemberéig, mikor végre elhoztam a dévaványai téglagyár 16 psz. csilléjét az 5 psz. 0.75 m³ teknővel és egy pőrekocsit, pályaszám nélkül.

Téli álom a kocsiknak – síneknek, türelmetlen várakozás részemről rengeteg tervezéssel – tanulmánnyal. De ez a tél már második éve magánytól mentes, párommal, Andival ráadásul egy kisház építésébe is belefogtunk, az is félbe maradt…

De egyszer kitavaszodik! 2003. márciusában felújítottam a csillét, ehhez már volt 5 méter vasaljas repvágányom is. A sors iróniája, hogy a repvágány 2002. nyarán ugyanazon a Csete – tanyán lett összehegesztve, mint az első pálya 1994–ben, csak most 2600 métert kellett menni… Áprilisban talpfát vettem, ki tudja hanyadjára rovancsoltam a kötszereket, sódert vettem ágyazatnak és munkatársnőm, Veronka segítségével a nehezebb, 12–13.75 –14 kg–os sínekből összehegesztettünk 6 db 5 m szálat. Az alépítményhez a békéscsabai gőztéglagyár 1919–es szabványtervét használtam fel, a süllyesztett kivitelt.

2003. 05. 03–án reggel Bakcsi Máté, Bede András és én láttunk neki, hogy lefektessük az első 15 m pályát. Öt méter sikeresen el is készült. Azt a repvágánnyal összekötve ki is próbáltuk a csillével, így meg is volt az első baleset, tudniillik az űrszelvénybe belógó kerti villanyoszlopot elütöttük.

Kisvasutam tulajdonképpen közúti vasút, mivel minden talpfaközbe egy járdalapot is helyezek, így oldva meg a kertben a gyalogos közlekedést és így spórolva az ágyazattal.

Másnap egyedül újabb 5 méter, majd rá egy hétre újabb 5 méter pálya. Ekkorra már olyan jó idő lett, hogy a felújítás nélküli kiskocsit is sínre tettem, rajta egy 190 literes fekete színű vastartállyal, így oldva meg a melegvizes kézmosást. Ebből lett a második balesetem: letoltam egy tengellyel a vágány végén a kiskocsit, a tele tartály elrántotta a kocsit, felborult minden, a víz kiömlött és a tartály összetört egy cserepes virágot…

Elfogyott a sín, mármint az összehegesztett. Volt még három talpfám, lefektettem egy 2,8 m mezőt. Minden mezőt sínszeggel rögzítettem, melyeket kemencei építőtáborozásom alkalmával hoztam. A lengő illesztések ütköző talpfáin alátétlemezzel, a többi talpfán anélkül. Hevedernek laposhevedereket alkalmazok kívül – belül négy csavarral. Szóval elfogyott a sínszál, gyere Veronka hegeszteni! Ekkor derült ki, hogy a több száz kilós csillét egy hat éves kisgyerek is prímán tudja mozgatni!

Októberig lefektettem egymagam egy 6 méteres mezőt, mely már átmeneti sínnel van a 7 kg-s sínrendszerre ill. egy 5 méteres mezőt. Ez utóbbihoz ismét szabvány talpfa helyett kerítésoszlopot és rönköt használtam fel, a gyárban fúrtam ki a hevederkamrákat és Lajos szomszédom hegesztette össze.

Volt egy szép hosszú pálya kezdet és vég nélkül. Ugyanis az utcától még vagy 6 méterrel el voltam maradva, ráadásul kell egy „S” kanyar a diófa kikerülése miatt. Az „S” kanyarhoz négy íves síndarab kell. Kettő már volt, kettőt meg magam készítettem el. Nnnnna nem sínhajtó készülékkel, nekem olyan nincs: szén tüzet gyújtottam a földön, vékony sín bele, majd a szilvafa kettős törzsébe és hajlítás kézzel! A négy ív négyféle méretű lett. Ez van, gyere Veronka hegeszteni! Az „S” kanyar napján ismét egyedül fogtam hozzá az építkezéshez. Az első kanyar kész volt, az összekötő egyenesben 560 mm volt a nyomtáv. Mondom, kipróbálom a csillével a kanyart. Persze, hogy továbbment és közéesett! A teknőt még négyen emeltük be áprilisban, most egyedül löktem ki a vázból. Másfél óra alatt emeltem be talpfamáglyázással az alvázat! Hopp, megvan a dátum is: másnap, szeptember 28-án emeltük ismét csak négyen be a leesett teknőt!

De most már kijárhattam az utcára végre! A pálya az épülő házon is túl ért már, ráadásul oda is tettem egy 2,8 m repcsivágányt. Jött az építkezés véghajrája. A szennyvízakna földjéből cca. 3 m³ csillével hordtam el. Az utcáról majd ennyi sódert hoztam be. Az időközben feljavított kiskocsival mindent hoztam-vittem. Egy nap rekordot döntöttem: 1 tonna forgalom! A kiskocsival 16 zsák cementet toltam fel négyesével és a csille is fel vitt fél teknő sódert.

De miért a fel? Nos, a kerti talaj miatt a pálya megsüllyedt és lett 3‰ emelkedő, amin a tele kocsikat kell feltolnom. Nem könnyű! A tízes évek kisvasúti irataiból tudom, hogy kézi üzemnél a kocsit 4-5 ember mozgatja + fékező!

Van egy másik probléma is. A két kocsit csak úgy tudom egymással cserélgetni, hogy a kisebbiket kiborítom a pályából és meghaladom a csillével. Vagyis kell egy váltó! De ez már a 2004-es év feladata lett. A váltó egyik szára a fásszínben fog végződni, mely egyúttal kocsiszín is lesz, a másik szára a tolatómozgáshoz kell és a majdani bővítés innen fog folytatódni.

A 2004 év feladata lesz egy harmadik kocsi építése is, mely egy fékes pőre kocsi lesz, míg a kiskocsi visszakapja a tartályt. Át kell építenem az „S” kanyart szelídebbre és az átrakás miatt burkolnom kell. Ki kell emeljem a süppedést is. Vagyis várom a tavaszt, hogy folytathassam, amit 1992-ben elkezdtem!